Dusánka egy szigeten volt. Egyszercsak eléugrott egy sivatagi ugróegér. Szőre gyönyörű színekben pompázott, mely egyszerűen lenyűgöző volt: két egyforma árnyalatú barna keveréke.
- Mindig is szerettem volna egy sivatagi ugróegeret! - kiáltott föl vidáman Dusánka, majd az állatra nézett. - Legyen a neved Őzike.
Őzike e név hallatán Dusánka kezébe ugrott.
- Jó, én is szeretlek téged - mosolygott Dusánka. - De mit esztek ti, szigeten élő sivatagi ugróegerek?
Őzike nem válaszolt, ezért Dusánka odaadott neki egy pálmalevelet, amely épp a kezébe akadt. Őzike vidáman megette, miközben elkezdett dobra emlékeztető hangot kiadni.
- De gyönyörű - mondta Dusánka, majd kinyitotta a szemét, és rá kellett döbbennie, csak álmodott. Nem is Őzike dobolt, hanem az ébresztője szólt. Gyorsan kikapcsolta, majd visszaaludt.
- Dusánkácska, ébredj fel! - jött fel Dusánka anyukája, Dusmáta. - El fogsz késni!
- Hány óra van?
- Hét - mondta Dusmáta.
- Megyek - morogta álmosan Dusánka. Kis idő múlva kiment reggelizni.
De ezt is csak álmodta, még mindig az ágyában feküdt.
Negyed nyolckor viszont már tényleg felkelt és reggelizett. A reggeli az az ízletes pálmalevél volt, melyet Dusánka álmában Őzikének adott. Ezt Dusánka - rendkívül átlagos ízlése miatt - leöntötte egy kis vízzel kevert ketchup-pal, majd megcukrozta és megsózta. A húga, Zsuzsánna volt főőkostoló.
- Tökéletes. Imádom ezt az ízvilágot, melyet a ketchup és a cukor megfelelő harmóniája okoz. Mintha a menzán lennék - fejtette ki röviden véleményét Zsuzsánna, miután kiköpte.
- Köszönöm - mosolygott büszkén Dusánka. - Anyának és apának készítettem. Biztos szeretni fogják.